2024.04.14., vasárnap - Tibor
Zalaegerszeg: 25o - 26o
Az ország 19 megyéjében

Sokan másra számítottak, de végül a Depeche Mode dobta le az atomot kedd este

Zimon András | 2024. március 27. - 13:30
Sokan másra számítottak, de végül a Depeche Mode dobta le az atomot kedd este

A brit szintipop-duó visszatért Budapestre és az eddigi leghangosabb koncertjét adta a magyar rajongóinak. Mindezt kedd este, az MVM Dome-ban tette.

A tavaly megjelent Memento Mori című – utolsó sorlemezét - promózva érkezett Budapestre újra a legendás, ámbár mára már duóvá fogyatkozott szintipop banda, a Depeche Mode. A csurig megtelt MVM Dome-ban, kedd este így azok is együtt bulizhattak Dave Gahanékkel, akik tavaly lemaradtak a Puskás Arénába szervezett bulijukról. Hiszen ahogy lenni szokott, a Depeche a stadion turnéját a rá következő évben mindig egy arénákban rendezett turnéval fejezi be.

A zenekar háza táján a tavalyi koncerthez és album megjelenéshez képest sok minden nem történt, Andy Fletcher alapító tag 2022-es  halála óta a banda megjelentette a Memento Mori lemezéről kimásolt maxikat, majd tett egy kitérőt Amerikába, hogy végül újra bevegye az öreg kontinenst. Persze leforgattak közben egy klipet is, a csapat vizualitásáért felelős holland fotográfus - Anton Corbijn – vezényletével. És a sikerre való tekintettel, a Before We Drown és a tengerpartos-videója a turné setlistjének a részévé is vált.

De mielőtt elmondanám, hogy mi történt tegnap este, hiszen ezért ragadtam billentyűzetet, nyitnék egy zárójelet: a D.M-koncerteket itthon ugyanis még mindig hatalmas várakozás övezi, hiszen köztudott, hogy az angol zenekar és a magyar közönség kapcsolata egészen formabontó, sőt egy kívülálló agyával gondolkodva szinte megfejthetetlen. A kontakt eredete a rendszerváltás előtti időkre – egészen 1985-ig – vezethető vissza, amikor is a csapat a rákospalotai Volán-pályán adott koncertet. A keleti-blokk országai közül szinte elsőként láthatták a nyugatias kultúrára kiéhezett fiatalok a basildoni szintipop-formációt, akkor még Alan Wilderrel a fedélzeten.

A D.M akkoriban, konkrétan berobbant – a magyar rajongók szívébe – és nem múló divatnak, hanem állócsillagnak bizonyult és akként tündököl ott azóta is. Hatásukra számtalan zenei formáció nőtt ki az iskolapadból és a próbatermekből itthon és világszerte, legyen elég a Bonanza Banzai-t vagy a Dr. Beatet említeni idehaza. Ja és ne feledjük a már-már vallásos áhítattal megáldott „depeseseket”, akik képesek voltak napokat szobrozni a szállodák előtt, ahol a zenekar tagjai megszálltak, hogy csupán egyetlen pillantást vethessenek kedvenceikre. A rajongók kitartását nem mutatja be jobban semmi más, mint hogy az 1985-óta eltelt több mint három évtized óta is kitartanak.

A Memento Mori, avagy emlékezz a halálra, egy meghökkentő albumcím a zenekartól, hogy a tavaly előtt elhunyt alapító tag Andy Fletcherre való emlékezet szülte vagy csak egyszerűen a zenekar, egy újabb formabontó válasza az általuk kedvelt, szerelem, emberi kapcsolatok, elmúlás témakörökre, ez maradjon a csapat titka. Mindenesetre erre a kérdésre nem feltétlenül Andy tragikus halála adhatja meg a választ, a témaválasztás jóval inkább a Depeche Mode hit-és érzelem világának a tükre. Egyfajta önirónia is. Emlékezzünk csak vissza a sejtelmes Violatorra, a dark Black Celebration-re, de akár az ironikus Music for the Masses-t is említhetném, hiszen mindegyik cím egyfajta utalás és egyben remek marketingfogás is, arról nem is beszélve, hogy pop-kulturális mérföldkővé váltak ezek a címek az évek során.

A tavaly márciusban megjelent lemez egyébként a Martin Gore-által, az utóbbi időkben prezentált dark-szintipopos hangzást vitte tovább, nagyon nagy eltérést hangzásban az utóbbi lemezeiket hallgatva nem mertek bevállalni. Nem mennék most bele a korong mélyebb elemzésébe, de Martin olyan új arcokat - akik egyébként az elektronikus-szcéna prominensei - is bevont a felvételekbe, akik meg tudták érteni a zenekar céljait.

Ahogy a Memento Mori is mutatta, a folyamatosan változó világunkban olyan témák kavarták fel Martin Gore-t - a duó dalszerzőjét – például, az utolsó előtti nagylemez, a  Spirit globális politikai-és közéleti felvetéseihez képest - mint az elmúlás és az emberi kapcsolatok. A 80-as évek óta eltelt idő alatt, a zenekar rengeteget változott. Leginkább a hangzása lett más. Egysíkúbb, csupaszabb. A még az 1995-ben a zenekart elhagyó Alan Wildert azóta sem tudta pótolni senki, noha a csapatot sztárproducerek próbálják lélegeztetőgépen tartani a mai napig. Ez legfeljebb annyit eredményez, hogy az aktuális lemezeken megjelenő egy-két sláger a figyelem középpontjában tudja tartani őket. A koncertjeiken a Violator, a Songs of Faith és mostanában a Black celebration klasszikusai viszik a prímet a mai napig. Itt be is zárom a zárójelet.

Bevallom izgatottan vártam a pillanatot, hogy újra találkozhassak életem legmeghatározóbb zenekarával, immáron a 23. alkalommal. A csapat 8:40-kor csapott a billentyűkbe. A kezdő dal a komor noise-indusztriál elemekkel teleszőtt My Cosmos is Mine volt, aminek az agyrobbantó „dallamai” megadták az alaphangulatot az estéhez, majd a Memento Mori egy lágyabb dalával folytatták, így a Wagging Tongue „szőnyegei” alatt végre szemügyre vettem a színpadot is. Fletcher sajnos már nem állhat a világot jelentő deszkákon, emiatt egy picit átvariálták a színpadképet is. Dave még nagyobb teret kaphatott. Peter Gordeno rezzenéstelen arccal vitte a prímet a billentyűkön, Martin hol ugyanazt tette, mint Gordeno vagy éppen pengetett valamelyik Gretsch-nyakba akasztósán, Eigner pedig szokás szerint atomóra pontossággal verte a bőröket. Dave Gahan újfent, egy a jobb időket megélt Iggy Pop-epigonként táncolta-ugrálta végig a színpadot, Christian Eigner szerepe szerencsére már nem volt annyira fajsúlyos, mint az ezt megelőző turnékon. Ne feledjük: a Depeche Mode dalait gépekre írták, az akusztikus hangszerek itt inkább elvesznek a produkcióból, mintsem hozzátennének. Egyszerűen hiányoznak a gépi dobok. A hangzás mindamellett döbbenetes volt, brutális erővel szólaltak meg a hangszereik. Ilyen hangerővel és hangminőséggel én még Depeche Mode-koncerten nem találkoztam.

 

A setlist ismét elég eklektikusra sikeredett, a stadionturnéhoz képest is. Bár, ha csak a puszta tényeket nézzük, ez a koncertfolyam nem más, mint az előző Global Spirit Tour folytatása, azzal a különbséggel, hogy a Spirit album dalait kicserélték az utolsó nagylemez trackjeire. Nekem ez annyira most sem tetszett, mintha nem akartak volna próbákkal időt tölteni. Persze azért akadt egy gyöngyszem is az este folyamán, ami setlist gerincének a vége felé került elő, ez pedig nem volt más, mint a Behind The Wheel, amit most szerencsére az eredeti verziójában toltak, a régi Corbijnos kliprészletekkel. Ezzel a geggel ki is merült minden, ami meglepőnek hatott számomra az est folyamán. A buli egyébként egy kicsit lassan indult be, sőt néha a basszus hangereje még a dallamokat is elnyomta. Aztán a setlistbe visszakerülő Policy Of Truth, Violator-klasszikus meghozta a várva várt hangulatot. Dave-ék embertelen légkört teremtettek a közönség sorai között, természetesen pozitív értelemben Szinte felrobbant a fanok reakcióitól az MVM. A Sort a SOFAD-os In Your Room, majd 1983-as Construction Time Againról kimásolt Everything Counts követte, amely egy egészen merész midi-outrót kapott. Sokak örömére. Martin, az akusztikus szóló részén a koncertnek, a tökéletesen előadott Home mellett, a mára már klasszikussá kiforrott balladát, a Somebody-t énekelte el. A Violator koncertkedvencei közül a hangverseny folyamán már csak az Enjoy the Silence-t és a Personal Jesust tartották meg. A klasszikusok között pedig még ott volt a koncertkedvenc Stripped, a Walking in my Shoes és az újra a repertoárba kerülő 1986-os Black Celebration is, aminek erre a turnéra áthangszerelt változatát a zenész-rendező ikon John Carpenter is írhatta volna, annyira progresszívra sikeredett. Kétségkívül az est fénypontja ez a dal volt. Dave Gahan remek formában van a mai napig, de az egész csapaton látszott, hogy élvezték a bulit. A vadiúj klipet kapott önreflexív Before We Drown , a A Pain That I’m Used To, a Precious, az I Feel You és a Ghosts Again is összehozta a Depeche Mode-ot a közönségével, az összhang még mindig a régi, sőt mára már generációkon átívelőnek is mondható. Hiszen voltak szép számmal fiatalok is a bulin.

 

A ráadásba még belefért a Gödön forgatott Condemnation akusztikus verziója, de persze a Vince Clark-szerzemény Just Can’t Get Enough, a karlengetős koncertcsúcspont Never Let me Down Again is. A bulit a Violator-klasszikus, a Warner kislemezeladási-csúcsát tartó Personal Jesus zárta.

Rég láttam ennyire energikus Depeche Mode-ot a színpadon. Ha SOFAD-dalokból kivennének és egy bátrabb setlisttel próbálkoznának talán még mindig lehetne fokozni az élő D.M-hatást. Számomra a 90-es évek ál-rock, grunge hangzása már a múlté, hiszen újra az analóg cuccok uralkodnak az elektronikus színtéren. Amúgy nincs miért fanyalogni, a csapat újra megmutatta, hogy ők a világ egyik legjobb koncertzenekara a mai napig. 10/9

Fotó: Z.A